Antal Gergő versei, melyeket az ADD ELŐ MAGAD – Költészet napja 2021 című online versenyünkre küldött be.

EGY GONDOLAT
Leülök az udvaron és nézem az eget.
Ennél nyugodtabb már nem is lehet.
Szemem előtt szikráznak a fények.
Ilyenkor érzem igazán, hogy élek.
A hűvös szellő simogatja arcom.
Végre nem foglalkoztat a saját harcom.
Átengedem magam ennek az érzésnek,
Nem hagyom magam semmilyen „kétségnek”.
Nem érzem már úgy a félelmet.
Megtaláltam azt, aki megmenthet.
Még mindig a csillagokat bámulom.
Képzeletben ezt az eget néha átúszom.
Szárnyalok, mint megannyi szép madár.
De az életben sajnos rengeteg a határ.
Nyugodtan és lassan veszek csak levegőt.
Behunyom a szemem, s magam előtt látom őt.
Látom, ahogy rám néz és mosolyog.
Ilyenkor a szívem is hevesebben dobog

AZ UTOLSÓ MENET
Perzselő lángok hada csak ropog.
Testemen ezernyi esőcsepp kopog.
Százak vesznek szomorúan körbe,
Érzem ők is, mint én, le vannak törve.
Dobok hangja töri meg a csendet
De egyikünk sem szakítja meg a rendet.
Pajzsaink mögött mind kardot rántunk.
Az esőben egyre inkább bőrig ázunk.
Elindul a menet egyenese előre.
Csak együtt kaphatunk újabb erőre.
Összeköt minket a múlt, a haza.
Családjaink kedves, vidám szava.
Valami mozdul messze a távolban,
Közeledik felénk eszeveszett iramban.
Az első sor vért hörögve elbukik,
A második pajzsa mögé éppen csak elbújik.
Rohanni kezdünk, ahogy régen tanultuk.
Innen haza már nem vezet az utunk.
Tisztában vagyunk evvel mindannyian,
Életünk most már a vége felé rohan.
Eltalál egy nyílvessző valahol mellkason.
A földet magam körül véremmel áztatom.
Hanyatt fekszem, a többiek átlépnek felettem.
Ami tőlem tellett, azt végül megtettem.
2013.07.15.

ELVESZVE
„Ecc-pecc, kimehetsz…”
Sohasem féltem semmitől, legalább is így emlékszem.
Sok mindenre azóta sűrű köd hullt, nehéz felidéznem.
De történt valami, ami mélyen tudatomba égett.
Azóta nincs nyugalmam és egyre jobban félek.
„Ecc-pecc, kimehetsz…”
Magam előtt látom azt a lányt, ahogy szívből szeret.
Mosolyog, játszik és mindig engem keres.
Szemeiben úgy lángolt az öröm, milyet még sose láttam.
De ő már nincs többé, mert nagyot hibáztam.
„Ecc-pecc, kimehetsz…”
Ülök a buszon s kitekintve az ablakon elmerengek.
Egyszer csak meghallom a hangját és remegni kezdek.
Hirtelen térek magamhoz, összefut előttem minden.
Őt keresem, de itt rajtam kívül senki sincsen.
A megállóban leszállok. Körül nézek és futok.
Egyre gyorsabban, de szabadulni nem tudok.
„Ecc-pecc, kimehetsz…”
Ziláltan és verejtékben úszva a parkban megállok.
Még mindig őt hallom, de segítségre nem várhatok.
Egyre hangosabb, gúnyosabb, szinte már sértő…
Elhagytam őt! Bánom, de most már késő.
Térdre rogyok, majd összegörnyedek és sírok.
Lelkemet tépik hosszú ideje ezek a kínok.
„Ecc-pecc, kimehetsz…”
Megvető pillantások, sugdolózás, de már nem érdekel.
Ez a mocskos ingovány miért csak engem lep el?…
Fenn állok a híd korlátján. Szél borzolja össze hajam.
Életemnek lassan véget vethetek saját magam.
Zuhanok… Behunyom a szemem…
Sötét filmként pereg életem…
„Ecc-pecc, kimehetsz…
Most már TE is bejöhetsz…”
2017.05.18.

MI LESZ?
Mi lesz, ha többé nem nevetek?
Ha a sötétségben megrekedek?
Ha a derű elillan már tőlem,
És a magány árad belőlem?
Mi lesz, ha többé nem leszek?
Ha az emlékből elveszek?
Lesz még olyan, aki emleget?
Aki talán sosem feled?
Én is olyan leszek, mint a szavak?
„Elszállok”, hogy ha hagynak?
Tudom, rengeteg bennem a kérdés.
Mára sokkal több, mint az érzés.
Ha elfogadom a sorsom, akkor mi lesz?
Nyugalmam, úgy vélem, akkor se lesz.
A Semmibe bámulok, ami orrom előtt van.
Úgy tűnik, hogy az én utam már arra van.
2020.12.22.

NEKED
Balra nézek fák, jobbra nézek semmi.
Életemben először erősnek kell lenni.
Jobbra indulok, bár balra húz a szívem.
Magam sem tudom, hogy mit kellene tennem.
Feladom a vágyam csak haladok előre,
Tudom, hogy így sosem jutok előbbre.
Folytonos küzdelem, ez jellemzett engem.
Már rég nem tudom mit kellene tennem.
„Harcoltam” érted, sosem vágytam sokra.
Csak ölelésedre, csodás mosolyodra.
De nincs remény, tovább kellene lépnem.
Lassan rájövök, mit is kéne tennem.
Úgy érzem egyedül vagyok, de ez csak látszat.
Aki mellettem áll, sokkal többet láthat.
Oda fordul hozzám, magához húz engem.
Most már tudom, hogy mit is kell tennem.
A szemébe nézek és látom amit érez.
Eddig még sohasem éreztem ilyen szépet.
Megszűnik minden, csak ő van mellettem.
Megtettem amit kell, végre boldog lehettem.
2013.07.15.

Farkas Luca versei, melyeket az ADD ELŐ MAGAD – Költészet napja 2021 című online versenyünkre küldött be.

ERŐS LÉGY
Lehet, azt látod, erős vagyok
Hogy mindig a toppon állok.
Hogy karom erőtől dagad,
De tudd, sokszor a szívem megszakad.
Talán fáj bevallani,
Nem vagyok mindig erős
Sokszor sírok én is
Mint gyermekként, ezelőtt.
Bár akkor még a homokot túrtam
Vagy másnak a haját téptem
Mára a tetteim követkézményét
mérlegelve kell élnem.
Mikor látom, más szomorú,
Én csak lehajtott fejjel állok.
Tudom, egykoron én is ilyen reményvesztett voltam
Bár verset is a könnyeimmel írtam
És úgy hiszed, nem lehetsz az ki rég
Jusson eszedbe: ki még nem sírt, az a leggyengébb.

KINT 8 UTÁN
Csak bambulok magam elé
Kezemben lassan a fű ég
Csak lógok a semmibe
Gondolataim a pengétől egy centire
Azt se tudom hol áll a fejem
Asszem anyám még ordít is lentről; „kész a kaja! gyere zabálni egyből!”
Én persze csak legyintek, kinek kell a kaja?
Csak a gyújtó, a pia meg a világ lesújtó szava
Köpnek rám rendesen hisz egyedi vagyok kár tagadni
Ilyet mint én 10 üres faluba nem lehet találni.
Nem megszokott módon viselkedem
Mindenki azt mondja: csak serdülök, majd kiheverem;
Nem vágom minek, mi értelme
Csak élem az életem
Néha befut egy-két lány, vagy srác
De mind tovább áll látva agyam beállt
S most hogy józanodok
Látom, hogy a cigim már leégett és a távolban sziréna hangja szól
Majd két hekus megáll előttem és így szól:
Kishölgy, mit keres itt éjfélkor?

Ő ÉS ÉN
Látod, ez a baj velem.
Engem elgyengít a szerelem.
Elveszik a tekintélyem
S minden, miben eddig hittem.
Akkor nincs senki csak Ő,
Hiszen olyan igéző.
A haja, hangja, sima bőre
Szívem megremeg tőle.
Ha látom, a világ megszűnni készül
Az idő és tér megáll köröttünk.
S ha rám tekint bennem ezer érzelem kel útra,
Mely a való életbe repít vissza.
Ajkamra forr a szó, ha itt van velem
Viharként a sok indulat bennem dúl,
Elemészti testem-lelkem vadul.
Szerelem! Miért játszol velem?!
Szívem meghasad, széttép a félelem.
Hisz érzelmeim nem találnak viszonzásra,
S kihunynak, mint lelkemnek perzselő lángja.

Fási Barnabás versei, melyeket az ADD ELŐ MAGAD – Költészet napja 2021 című online versenyünkre küldött be.

EGY ÚJ KEZDET
Eltelt három év, s még nem ismerlek,
Pedig akartam, csak fent nem engednek.
Nem értem őket, mi az akadály?
Nincs bennem elég cseppnyi vágy?
Ma már tudom, mi fékez,
Szívem mire vágyik, mire éhez.
Nem lehet ő az életem párja,
Hisz nem vagyok más, mint bolond ki várja
Hogy ölébe hulljon a legszebb álma.
Három év, mily hosszú idő,
Ritkán látlak, vétkes az idő.
Lassan szűnik a varázs,
S alig pislákol a parázs.
Nincs mit tenni, muszáj felejteni,
S nincs más kiút, bár… hosszú az út.
De megteszem magamért,
Hogy élhessek valamiért.
Valamiért mi boldoggá tesz,
S nem bánatot hoz, hanem életet.

„FEL!…”
Csigalépcső, csigalépcső
Hová visz az utam?
Választhatok irányt:
A könnyű vagy helyes utat.
Dönteni kell mi a helyes:
Lefelé kell mennem?
Felfelé érdemes,
Egy lépést is tennem?
Csigalépcső, csigalépcső
Lefelé nem megyek!
Hátam mögött elterülő
Mélység, rettenet.
Fojtogat a csendje,
Vadászik rám, érzem,
Menekülnék… „Fel, gyorsan!
Szaladj fel, felfele!”
Kapkodni vágyok,
Kapkodni… elesek.
Csigalépcső, csigalépcső
Felfelé sem mehetek!
Fáj a lábam, sérült,
Mégis mit tehetek?
Hátra nézek, látom
A mélység megremeg.
„Előre csak szívem,
mindegy hová tart!”
Kapkodni vágyok,
„Fel! Felfele!”… felállok!
Csigalépcső, csigalépcső
Hová viszel engem?
Szaladok én erőből,
Menekülök innen.
Ijesztő a mélység,
Rám ölti vasfogát,
Nem állhatok meg!
„De lehet…”, még nem lehet!
Küzdenem kell, bátran,
Küzdeni „FEL!…” magam!
Csigalépcső, csigalépcső
Mond meg, mit tegyek?
Múltam elől, hogy
S miként meneküljek?
Démonom kísért,
Átjár a félelem,
Gyengülök már, érzem,
„Fel!…” Csak fel… „nem adom!”
„FEL!…” Csak fel… „nem adhatom!”
Csigalépcső, csigalépcső…
Megállok középen.
Az idő lejárt…
A láb megállt…
Elhamvadt bátorságom.
Mit is reméltem?
Magamba szívom mindazt
Mi rejtelem, magány,
Múltamnak adózok
Jelenem oltárán.
Csigalépcső, csigalépcső
Lefelé nem megyek,
Felfelé sem érdemlem,
Hogy egy lépést is tegyek.
Választhattam irányt:
A könnyű vagy helyes utat.
De én inkább gyáván,
A magányt választottam.

HASZTALAN…
Hasztalan az álca, mit magamra raktam.
Nem segít ez semmit, minek is akartam?
Miért hittem, hogy így megkönnyítem?
Miért hittem, hogy elfedve szívem
nem talál meg engem a fájdalom?
Szánalom…
Felnőttként sem változott ám semmi,
Óriáskerékben vagyok kénytelen élni.
Ha hallgatok magamra jobb lenne?
Ha hallgatok, most nem kellene
ezt a kegyetlen kaparást éreznem?
Végeztem…
Ugyanaz a kör mindig, mindig és újra.
Én vagyok önmagam korona tanúja.
Felmenthet engem ebből már bármi?
Felmenthet, ha nem tudom megmagyarázni
mikor és miért lettem arctalan?
Hasztalan…

VALLOMÁS
Szerettem volna úgy élni, mint bárki más.
LEhettem volna az, de itt ez nem szokás.
NeM kellett volna évekig kóborolnom,
Bár Most sincs igazán mibe kapaszkodnom.
Olyan Igaznak tűnt minden kis csíntevés,
Én elhitTem, hogy igaz volt minden nevetés.
Sokat Szaladtam a gond, a baj, a bú elől,
Nem érdEkelt, még az se, ha minden összedől.
Magamba teMettem mindenem, mindenestől.
Összetörtem legBelül sokszor, sok időre,
Kimászni sem volt mÁr erőm belőle.
Bárki más is lehettem volNa, voltak álmok,
De ebből kaptam kitartást, bátOrságot,
És higgyétek el, hogy semmit sem bánoK!

VÉGTELEN UTAZÁS
A Nap lassan alábukott,
A Hold csendben fellopódzott.
Esti szellő fújt át a réten,
Szétszórva mesteri erejét az égen.
Levelek alkotta forgószél
Söpört végig a tájon,
Mint holmi seprű
Egy roskatag padláson.
Egy ifjú lélek járt amott,
A sűrű ködben nesztelen,
Szívében bú s kétely keveredett.
Érezte a szellőt, mely tovább suhan,
S tudta, e nap is gyorsan elillan.
Lassan mérte lépteit,
Szeme a föld felé bukott.
A szívét búval marcangolta,
S Lelkét kétely fájdította.
Arcán tükröződött fájdalma,
Hacsak részben is, de látta.
Érezte s látta, látta, mert érezte.
Egy résznyi pillantás, ennyi kellett csupán,
Hogy az ifjú ily keserves érzést birtokoljon magán.
Míg a réten járkált hangtalan,
Elméje óceánt bitorolt óhatatlan.
Hajója árbocán csüngve
Terült el előtte a vizek végtelen tengere.
A hatalmas hullámok harmatja
Permetezte orcáját minduntalan,
S ismeretlen cél felé tartva
Feszítette vitorláját még szorosabbra.
Ám egyről a másra sűrű köd lepte be az ifjút,
A felhők játszó fehérje sötét éjbe fordult.
A víz, mint felhergelt bika csapkodta a hajót,
S a szél, mint forgószél csavarta az árbocot.
Az ifjú csak kapaszkodott, miben csak tudott,
Acél, deszka, szövet mi kezébe jutott.
Már kezdte azt hinni, hogy itt a vég…
Majd eszébe jutott egy régi emlék.
Vele volt együtt, kettesben,
Beszélgettek egy csendes percben.
Nem volt semmi érdekes téma,
De a szemük eggyé vált egy pillanatra.
Szívét melegség öntötte el,
S lelkében megszűnt a kétely.
Már tudta, szíve mire vágyik,
S lelke miért örömtől erőlködik.
Csak rá van szüksége, senki másra,
Csak rá, ki a vihart is szétoszlatja.
Köpcös hajója hirtelen partot ért,
S az ifjú felemelte a fejét.
A Nap lassan fellopódzott,
A Hold csendben alábukott.
Reggeli szellő fújt át a réten,
Szétszórva mesteri erejét az égen.
Levelek alkotta forgószél
Söpört végig a tájon,
Mint holmi seprű
Egy roskatag padláson.
Egy ifjú lélek járt amott,
A sűrű ködben nesztelen,
Szívében öröm s jókedv keveredett.
Érezte a szellőt, mely tovább suhan,
S tudta, e nap is gyorsan elillan.

Gyenese Szulamit versei, melyeket az ADD ELŐ MAGAD – Költészet napja 2021 című online versenyünkre küldött be.

A
FENYŐ
A
fenyő
sokat láthat
kiránduló gyerekeket,
kipirult kis cserkészeket.
Mókust ha épp makkot gyűjt,
madarat ha fészkel, gólyát mikor költözik,
az
örökzöld fa
sose tétlenkedik.
Nagykanizsa 2021. Január

A SZÍV REJTELMEI
Sokat gondolkodtam azon, hogy írjam le azt
Ami a szívemben van.
Mi az, amiért szobrot állítanak nekem,
Mielőtt az égbe felmegyek.
Hol tudom
kérdésemre a választ megkeresni?
Nem akarok egyszerű ember lenni.
Mit kéne ezért megtenni?
Az egyszerű fátylat levenni.
Írjak zenét, mint Kodály?
Sportoljak tán?
Mindenből nehéz felemelkedni.
A hírnév lépcsőjén megemelkedni.
Miben vagyok a legjobb?
Ezt n
ekem kéne tudnom.
Elkéne kezdenem élni.
Hangszeren zenélni.
Nevetni, küzdeni, harcolni, ha kell.
Megmászni egy, vagy több hegyet,
Kipróbálni milyen táncos lehetnék.
A célért mindent
mindent megtennék.
Dolgozom keményen,
Hogy célom elérjem.
Csillog
valami a szemfehérben,
Úgy vágyom a rivaldafényre.

AZ ÉN VILÁGOM
Ott sütött a Nap a nyári ligetben,
A tiszta tó tükrét nyugodtan figyeltem.
Lassan-lassan mindent megértettem.
Nem ér el ide az autók hangos zaja,
S nem hiányzik a dohányfüstös busz szaga.
Kell-e több, egy rigó madár dalánál?
Csillagos égnek fényes játékánál?
A levegőnek zamatos illatánál?
Nem vágytam másra, csak mindent elfeledni.
A hullámzó rejtett tóban megferedni.
Megosztom most mindenkivel boldogságom,
Messzire eljut harsány kiáltásom.
És mindez nagyon akarja maradásom.
Mégis vissza kell térnem, vár a teendőm.
Addig is ne felejts el kicsinyke erdőm.
Nagykanizsa 2021. Január

AZ OTTHONOM
A
házam
az otthonom,
Itt élek álmodom.
Ha hazajövök délután
ismerősök mosolyognak rám.
Buksi, ha lépteim meghallgatja,
ugat és a zsebemben máris
jutalom falatot kutat.
Öntözgetem a virágos kiskertemet,
találok még egy magot, elültettem.
Fekszem a hintaágyban s olvasok,
A csillagos eget vágyva bámulom.
S így telnek hát a jó nyári napjaim.
Hálával telve, hisz szeretek itt élni.

Nikolics Zsanna versei, melyeket az ADD ELŐ MAGAD – Költészet napja 2021 című online versenyünkre küldött be.

ELMÚLIK
A verses mese ezen történet alapján íródott;
,,Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: elmúlik…!”
Hercegnőnek kérésére
íródott egy üzenet.
Nagytudósok, okoskodók!
Szülessen egy bölcselet!
Lényege csak annyi legyen;
Vigasztaljon, hogyha kell.
Tartalma a minden legyen,
Ugyanakkor semmi sem.
A sok tudósnak fájt a feje,
Van-e ilyen bölcselet?
Hét nappalon s hét éjszakán
Vitáztak a kérdésen.
Végül aztán föladatuk
Nagy komoran feladták.
Nem találták a Királylánynak
Imával kért vigaszát.
Kereste ő földön-égen,
Kerek egész messzeségen.
Ám a választ nem lelte meg
Száz meg ezer tanító sem.
Egyszer aztán évek múltán,
Kopogtatnak nagy kapuján.
S Indiának hercegnője
Megpillant egy öreg bölcset.
Haja fehér, mint a szűz hó,
Szeme sötét, mint a mély kút.
Ruházata színes-foltos,
Fejfedője pici, lapos.
„Indiának hercegnője!”
Szólalt meg a világ bölcse.
„Kérésedet teljesítve,
Itt egy gyűrű, vedd el, kérlek.
Vígaszt kértél, vígaszt kaptál,
Ékszeredbe beleírták.
Bús napokon, vigasztaljon,
Veszélyben meg rád vigyázzon.
Mit benne találsz, jól jegyezd meg,
A szó benne semmi és minden,
Hisz nem tart örökké semmi sem,
S minden ELMÚLIK egyszer.”

Fohász
Isten! Ki fenn a magasban lészen.
Segítsd meg szomorú gyermekidet.
Nézz le a porba, kezed nyújtsd ki reá,
Légy a megmentő. Szólítsd magadhoz
tengernyi árvád.
Van egy látomásom, benne téged látlak.
Körülötted millió gyerek, mind-mind kacarászva.
Boldogok. Nem éheznek, fáznak.
Amerre lépnek, eltűnnek az árnyak.
Száz karod símogatja arcukat,
Lelkük nyugodt, jóságodtól gyógyulva.
Nincs erőszak, fájdalom, nincsen sivár élet,
Csak béke a lenyugvó nap melegében.
Ezt látom, ha az égre tekintek.
Hiszem, minden gyermek békére lelhet.
Hinnem kell, hogy így történik, hinnem kell a csodát.
Hinni, rájuk odafönt vár egy jobb világ.
Oh ha a világ meggyógyulna
és a gyermekélet ékszer volna.
Egy tiszta gyémánt, melyet a szeretet csiszol…
Hát változtasd meg ezt a kopár világot.
Ne csak ott fent, – akarj gyógyítani, lent is.
Tanítsad meg az embert, embernek lenni.

MEMENTO
Szívemnek szava szárnyal a szélben.
Téged keres halk, bús énekével.
Emlékeim közt őrizlek valahol,
De homályos a kép, nagyon zavaros.
Megszépülni látszik a sok árnyék,
Feledésbe merül a kettős játék.
Vonzalom
Izgalom
Sötétség
Fájdalom
Ez volt egybekovácsolt sorsunk.
Most titkos csókod lobban ajkamon,
Pillantások, melyek súgják, itt vagyok.
Kezed melege perzseli a bőröm,
Fájdalmas ígéret, oh rettenetes gyönyör.
Már tiltott lett az érintés, tiltott a csók,
Közös vonatunk végleg kisiklott.
Kapaszkodunk még bele, de hiába,
Szívünk szava elhal a némaságban.

Tánczos Marcell versei, melyeket az ADD ELŐ MAGAD – Költészet napja 2021 című online versenyünkre küldött be.

ALKONY
Vörös színben úszó égtenger,
Ennek láttán ámulatba kerül az ember.
A Fénygömb az égről alámerül,
Örökké tudnám nézni veled, szüntelenül.
Valami megfogott e tájkép láttán,
Az hogy az ég virít vörösen, narancssárgán.
De jó is lenne veled együtt tölteni e szép éjszakát,
És mi adnánk együtt a sötét éjszaka ragyogását.
Miután a Fénygömb utolsó sugarai is elhagyták a horizontot,
Eltűntetve ezzel az összes színfoltot.
Egyszerre betör a sötét,
És a nagy Fehér gömb borítja ránk köntösét.
Egyre jobban halljuk a baglyok dallamát,
Ha jól megfigyeljük mit mond,
halljuk a mondanivalóját…
És végül megértjük dalát,
Azt kívánja nyugodolmas jó éjszakát!!

EZT ÉRZEM…
Mint fának az ága,
Mint a madárnak a szárnya..
Mint kis fény a sötét éjszakába,
Mint vöröslő izzás a parázsba..
Mint napjai a heteknek,
Mint nyugalma a csendnek..
Ilyen hasonlatokkal merengek..
Vajon kimondhatom azt, Szeretlek?!

NEM ÉRTEM ÉN…
Nem értem én, miért rohan az ember,
Annyira siet mindenki, ez kényszer?
Száguldanak előre mint autó a szerpentinen,
Vagy mint a piros vér az ereinkben..
Nehéz megérteni miért rohan az ember,
Hisz tudjuk mindennek vége egyszer..
Vagy mindenki a végre siet? Elhagyni mindent, s e földet?
Érthetetlen, hogy miért rohan az ember..
Hiszen jobb esetben nem kergeti gengszter..
Gondolj arra akik szeretnek, Hidd el ha elrohansz ők keresnek..
Akkor már gondolhatsz arra hogyan menj vissza oda..
De ott nem segíthet semmilyen csoda..
Nem fogom megérteni miért rohan az ember,
Annyiszor lehet lassítani, nemegyszer..
Lehet csak én gondolom így és ez kérdés egyszeri..
A rohanás tulajdonság lehet alapból emberi?

Tápi Júlia versei, melyeket az ADD ELŐ MAGAD – Költészet napja 2021 című online versenyünkre küldött be.

Belső harc
Kezd sok lenni az élet,
A listák és a kényszer,
Hogy zabla feszül a számban,
Tartja testem örökké igában.
Reszket, s feljajdul,
Hám szorításába sajdul,
S ahogy veríték és vér összeér,
Sikoly száll az ég felé.
Ágaskodó lábak és véreres,
Egész kikerekedett szemek,
Koppan a kengyel, szakad a kantár,
Senki sincs, aki vigyázhat rám.
Így lesz enyém a szabadság!
Amikor csatakos a hát,
De nem feszít a martingál,
És vas, vér és verejtékízű a szám.
2020.12.18

Nagypapámnak…
A Nagypapám, egy dicsőkor harcosa,
Melybe megszületni méltó nem voltam.
Elment Ő, mire megérkeztem már,
Ő volt a tavaszi vetés, én az aratás.
Istenhez nem méltón, de hasonlón,
A faluban mindenhol jelen van, s egy szót,
Egy emléket őriz minden szív és száj,
S mind azt mondja, nélküled üresebb e világ.
Kezed munkáját dicséri föld és ház,
A poros és csapás kis utcán.
Kezem tördelve írom e sorokat:
Bár sosem ismertelek, mégis hiányollak.
Nem fontál nekem kosarat, nem hajtottál a hintán!
Egyszersem kívántál nekem áldott jóéjszakát!
Ha itt lettél volna, még meg is dorgálsz:
„Ne mássza fára, inkább babázz!”
S én legalább úgy szerettelek volna – hiszem,
Amennyire gyűlölöm az űrt, ami helyeden pihen…
2020.10.05.

Reggeli gondolat
Azt hiszem szerelmes vagyok,
Megtörténik és én hagyom.
Ez az érzés idegen volt tőlem eddig,
Így, még soha nem szerettem senkit!
A konyhában álltam épp,
Mikor belém hasított a felismerés:
„Ismerem ezt a bizsergető érzést!
Olyan, mint maga a légzés,
Minden percben és lépésben veled van,
Az összes gondolatod átitatja”
Olyan lassan szerettem beléd,
Mint a méz cseppen lefelé.
Miként harmat párolog az égbe fel,
S amint a fekete kávéillat reggel
Göndörödik a fodros fellegekbe,
Miközben azt suttogja – Jó reggelt Kedves!
A konyhában sarkon fordulok,
Rózsás arccal s kedvvel gondolom:
Azt hiszem szerelmes vagyok,
Megtörténik és én akarom.

Remény
Váratlanul, ahogy léptem én,
Az ereimben is meghűlt a vér.
Siettemben megdermedtem hirtelen,
Ahogy a tarka lepke felém reppent!
Megállt az idő, és mindenki őt nézte,
Hogy lejthet ily boldog táncot a széllel?
Hogy siklik egyik a másikon,
Minden piruettben a pázsiton.
Minden bukfencben csalfa árnyai,
Lélegzetükben egymásnak társai.
Mint égi keringő a fellegek között,
S csak egyetlen pillanatra a mi szemünk előtt,
Majd észbe kapott mind az utca embere,
Egy férfi a kalapját is megemelte!
Az eszme, mint remény volt látható,
A pillangó szárnyáról világosan olvasható.
Hiszen bár tovaszállt,
Örökre otthagyta mondandóját:
Ne aggódj ember,
Csak lásd meg a csodát!

Szilveszteri csók
A föld is megrendült belé,
Hogy találkoztunk te meg én,
Néhol megrogytak a falak,
Máshol kiomlott a vakolat.
Zárt szemem mögött felfordult a világ,
Hogy megláttalak minden és mindig más.
Amit eddig majd lekéstem,
Azt most éppen elérem.
S most, enyém újévi csókod,
Mit örök időkig féltve óvok,
Becsülöm és hálásan őrzöm,
Mert te vagy az én szerelmes hősöm!
S ha a tűzijátéknak vége,
Mikor az utolsó pernye is elégett,
Fogom kezed, s szemedbe nézek,
Mindent megtennék érted.
Szerelmem nem lankad, érzed,
S a csillagok útvesztőjében,
Lábamat, ha néha el is téved,
Csillagporon vezeti Mennybe fényed.
2021.01.01.